Néha olyan üreges vagyok, hogy bőröm szakadásnak indul. Torkom érdesnek érzem. Kinyitom szemem, becsapódok abba a varázslatba. Így lassan darabokra törhetek. Ki kellett volna oldanom kétségeimet...Ez a kietlenség semmit sem akar kérdőre vonni. Én csak céltalanul átölelem...A cseresznyevirágok elfelejtették színüket és táncukat. Már nem egyenletesen változnak. Ez nem az, amit én akartam, úgyhogy akár el is felejthetem. Tudom, mit jelent elhagyni. Rávettél, hogy alaposan szemügyre vessem. Amíg aludtam ebben a mély hazugságban. Én csak játszom a szerencsétlent. Az ötletek körbe-körbe forognak...Még csak nem is láttam azt az elérő kezet. A csókok mind csak csalódás következményei, a sebek már rég elfeledettek. Mikor észrevettem, már megint nem volt senki sem körülöttem...A leáradó nyugalomban nem reményekedem válaszokban, vagy hasonlókban. Mikor véget ér ez a pillanatnyi menekülés, azt fogom tettetni, hogy mindent tudok. Csak a nevetéstől olyan szomorú a homályos távolság. Mikor a te utadban álltam, ez a szűk táv túl gyengéd és hideg volt. Mint a színüket változtatú szirmok...Ha eljön az idő, kérlek emlékezz, mint az elszáradó, lehulló szirmok. Még ha el is jön az idő, kérlek ne felejts el.