A látásom elhomályosul. Az üveges ég, a szél színe..A körhinta egyedül játszik. Integetek. Elgyengült hangom fontosabb a lelkiismeret-furdalásomnál. Holnap alszom, elhagyva önmagam. Üresebb, mint egy komédia könnyei. Elfognak, majd elpusztítanak. Itt...A sötét reggelen én vagyok a keret az ablakban. Felébresztem alvó bőröm, és megérintem a nedves képet. Lehullanak a virágszirmok a folyót éltetve, merre indulsz? Kezem a lezárt, súlyos ajtóra teszem. Ez egy parádéra emlékeztet, a csend megint nevet a tényen, hogy ma éjjel megint nem fogok aludni. Üresebb, mint egy komédia könnyei. Elfognak, majd elpusztítanak. Itt, legyen szerelem...A tréfásan táncoló évszakok vég nélkül megsebeznek. Elfognak, majd elpusztítanak. És megolvadnak az álmoktól, miket kinyújtok. Vérzek az utamon, mindennel kárpótolva téged. Milyen nehéz a vér? Boldogság és szomorúság túl közel fekszik egymáshoz. A kéz, ami holnap születik, egyszerűen tiszta lesz, semmi más. Most alig látlak téged a könnyeimtől. Van ott egy óriáskerék, ahonnan láthatlak. Az omladozó dallam édes és gyönyörű, ez félelmetes. Az árnyék, mit felfed a nap, beleég az emlékezetembe. És ez megérinti a szívemet, jobban mint a felszínes szavak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése