A remény, a remény fogalma nem kicsit kemény dió, azt jelenti vágyakozva elérni mindazt mi jó. Félelem és remény, remény és félelem, két ellentétes érzelem, és ahogy én azt képzelem, a rettegés nyer teret a reménybeli képzeten, és a félelmem, hogy a kényelmet, amit a remény táplál, majd többen, és többen várják a vártnál. Remények, remények, itt meghal a biztos, hiába hiszünk benne ez bizonytalanság bizony, egy izgalommal és félelemmel egybe szőtt viszony.
Ha hallasz, melletted bátrabb lennék én, de félek, ez csak egy emlékkép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár. Melletted bátrabb lennék én, de félek, ez csak egy kósza kép. Millió bezárt ajtó vár, és engem is visz az ár…
Volt, amikor úgy tűnt megtaláltam az igazit, de ez az érzés az becsapott, és ez volt a hiba itt, hiszen nem tudsz mit csinálni, csak hallgatsz a szívedre, bízol az érzésben, és nem számít ki tette, nem számít ki rabolta el a szíved örökké, a szemedben soha nem változik most már ördöggé. Volt, amikor nem tudtam elmondani, mit érzek, s a szívemből egy darabot ilyenkor kitéptek, mert ilyenkor egy darabja mindig ott maradt, így mostanra a szívem már sok részre szakadt, és már csak akkor lesz megint újra egy darab, ha megtalálom az igazit, és velem marad. És ha nem élnék magányosan, végre boldog lennék, ezért ha hiszitek, ha nem mindent megtennék. Addig amíg élek, én ígérem, hogy kereslek, csak, hogy megmondhassam neked: Igen, szeretlek.
Ismét volt kit szeressek, kinek kezét fogjam, ki fülembe súgta szeret, valami gyönyörű volt a dallam. Szemébe nézve tudtam, többé nem vagyok már gyenge, erőt adott egy álom, velem marad mindörökre! Mikor az álom valósnak látszott, nem számított semmi, olyankor úgy éreztem bármit megtudnék tenni! Az életem kifestőkönyve lassan megtelt színekkel, úgy éreztem szétdurranok, nem bírtam a szívemmel! Vesd magad az életbe, talán megtalálod, mit kerestél, de gondolj rám mikor a nagy sietségben elestél! Rád gondolok éjjel, mikor bámulom az eget, sírva nyögöm az ég felé: Elraboltad a szívemet! Utolsó emlékem küldöm neked, papírra égetve mennyire szerettelek. Könnycsepp hull a semmibe, talán célba ér nem fáj ennyire. Reszketek mikor rád gondolok érzem, te vagy az, te voltál, kiért éltem. Elraboltad a szívemet és soha vissza sem adod, nálad marad, de nem is kérem, nyugodtan megtarthatod! Mikor velem voltál minden jó volt, minden szép és tiszta, de beborult az ég, a madarak elszálltak a faszba!Elhervadtak a virágok, fekete lett a szivárvány, leszálltam a fehér lóról most pofán váglak királylány! Mielőtt kinyitnám a szememet, álmom utolsó képe villan fel, az arcod látom, a kép hirtelen illan el! Fáj minden pillanat, mit nélküled el kell töltenem, egy gyenge mondat vigasztal: Egyedül jobb nekem! Jó kis mese mondom, de hol van már a happy end? Nem kapsz időt, hogy a fáradalmaid kipihend! Nyomjátok le a pilácsot, most már aludni is szeretnék, feküdj már le mellém, mielőtt teljesen bekattannék! Aludjunk el együtt, remélem egyedül kelek fel, ha nem leszel mellettem, talán szebb lesz majd a reggel!
Lassan elteltek az évek, és most bevillannak képek. Nem tudom, mit tehetnék, még nem tudom mit érzek. Volt, hogy megbántottalak, de hidd el azóta is bánom, nekem te voltál a lány, akire örökké kell várnom. Hidd el nekem, sajnálom, tudom, nem tudsz többé szeretni, most egy új utat kell keresni, és veled együtt feledni. Sajnos nem lehet ezt én is tudom, így bocsánatot kérek és bánni fogok minden sort, ameddig csak élek, mert fontos voltál nekem érzem, talán több mint barát és így próbálom most megdönteni szíved erős falát. Csak, hogy megbocsásson, s végre én is megnyugodjak egyszer, mert nem forrt be a seb, de talán enyhíthetem ezzel. Mert bár nem beszélünk róla, de megtörtént mi tudjuk, csak két ismerős vagyunk kiknek volt még közös múltjuk. De vajon lesz e jövőnk, erre tőled várok választ, de ne is mondj még semmit, ha az kételyeket támaszt. Emlékszem arra a kopottas padra, az árnyas fák alatt ültél, mint egy angyal olyan ártatlannak és szárnyaszegettnek tűntél. Emlékszem szavadra, és mikor megfogtad kezem, bizsergető érzés járta át testem, tudtam ez lesz a végzetem. Ha egyet kívánhatnék, az Te lennél, tündöklő éjszakám, fényes nappalom, édes angyalom a felhők fölül nézz ma rám. Vesd le rám tekinteted és borítsd rám a szárnyaid, miként egykor én takartalak be és teljesítettem vágyaid. Úgy csillogott a szemed, mint a tó vize, ahol sétáltunk, most pedig úgy hullik az eső, ahogy a könnyem hullt mikor szétváltunk. Tudtam én is nagyon jól, hogy semmi sem tart örökké, pedig Te voltál az egyetlen, aki velem törődtél. Fázom, vacogok, a halál hideg arca simogat, nem a nyári virágeső, ami ránk dobálta a szirmokat, virág borítja sírodat, előtte, itt állok az esőben, hallom a hangod, ahogy hívogat, a félelmeim legyőztem. Az a szenvedés, hogy élek, nélküled létezem de minek, irántad érzett szerelmem soha nem adnám oda senkinek. De már kifolyt sok szép dolog az idő rongyos, foltos zsebein az elvarratlan szálak nem gyógyítják beforratlan sebeim. Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek, a szívemet nyomja mikor a múltba nézek. Könnyeim hullnak, a párnára borulva, sírok egy végtelen könyvet lapozva. Tudom már elmúlt, vége a szépnek, szépen lassan eltűnnek a képek, sebeim maradnak, nyitva a világnak, példát mutatva, gátat szabva hibáknak.
Elbúcsúzni jöttem csupán és bocsánatot kérni, amiért nem tudtam a vágyaidhoz felérni. Bocsánat azért, mert örökké megbecsültelek, bocsánat azért, ha úgy tűnt némán elküldtelek. A mennyben voltam Veled és repültem ott fenn, most meg széthullik minden, újra itt vagyok, itt lenn. Nézem a kezed, koszos, többé nem érhet már hozzám. Nézd a szemem, könnyes, ezzel tisztára mosnám. Nézem az ajkad, altat, egy ideje némán hallgat. Nézd a szavakat a papíron, mind érted jajgat! Nézem az arcod, ami száraz tényeket hidegen közölt. Nézd a lelkem, itt soha nem látod meg a közönyt. Téged megbénít a félelem, engem meg a bánat, Téged oda húz egy kéz, ami engem a halálba rángat. Csak szerettem volna visszahozni újra a szép képeket. Látni akartam ismét szemedben a fényeket. Szeretlek, megőrülök, de nem fogod fel soha már, nélküled kínok száza, álmatlan éjszakák sora vár. Most már sírok a képeken, amiken eddig Veled nevettem, most már a polcomról levettem minden emléket, amit szerettem. Pedig érted meghalnék mindig, ha tudnám, hogy volna mért, tegnap sírtam, ma sírok és sírni fogok a holnapért.
Lehet eső, vagy hó, hiába minden szó…Lehet tél vagy nyár, lehet napsütés…Csak nézz rám, ez a pillanat tökély…Legyints a búnak, most érezd velem jól magad, éljük meg együtt, legyen tökéletes a pillanat…Lehet, eső, vagy, hó hiába minden szó, télen meleget ad majd a kandalló. Lehet tél vagy nyár, lehet napsütés, melletted oly tökéletes az ébredés. Csak nézz rám, ez a pillanat tökély, nem kellenek a szavak, már nem kell, hogy mesélj. Legyints a búnak, most érezd velem jól magad, éljük meg együtt, legyen tökéletes a pillanat. A tökéletes pillanat úgy elrohan mint egy álom. A szemem már lezárom mikor izgatottan várom, mikor tudom, hogy ez véget ér, hiszen csak egy pillanat, nem is reménykedem benne, hogy majd végleg így marad. Ezért aztán egyedül, úgyhogy nem zavar meg senki eljátszom, hogy megszűnik a világ, nekem ennyi, ami nyugalmat hoz talán, és nincsen többé stressz, nem leszek majd ideges, mert az lesz ami lesz. Álmodozok róla, hogy majd a szabadban elterülve, nyugalom lesz mindenhol és bezárkózom belülre, az elmém titkos zugába és rájövök majd végre, hogy Te hiányzol egyedül az út végéhez érve, de talán pont így jó, hogy világ két kis pontján egymásra várunk és majd túllépünk a gondján, az élet minden fájdalmán, a világ minden baján, Te és én, egy pillanat, és így együtt leszünk talán.
Emlékem majd így hagy nyomot, ha véget ér az életem, de pont azért, hogy te is érts, az én emlékem éltetem. Bár bánatomban egyedül sokszor eltöprengtem rajta egy tükörben az életem, vagy csak a látszat eltakarja? Vajon számít e rám valaki, vajon lesz e kinek hiányzok? Vajon szeretnek majd akkor is, ha néha én is hibázok? Az idő távlatából, majd egyszer jussak azért eszedbe. Remélem, hogy te is örülsz, az emlékemen merengve. Emlékezz rám, mikor fúj a szél, emlékezz mikor minden véget ér. Nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem. Emlékezz mennyire szerettél, mennyire fájt mikor elmentél. Nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg bátran, míg lehunyom szemem. Erdő mélyén dús fa lombját, fújja még a szél, egyedül csak én nem értem, miről mit beszél. Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre, egyszer megígértem szeretni foglak téged mindörökre. Még mindig hiányzol, minden nap gondolok rád, minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád. Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben, még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben. Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem, dallamok mögé rejtőzöm mert mind idáig féltem. Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad, a hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab. Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot, csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott. De aki a hallgatásom nem érti az a beszédemet sem. Aki meg nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám, hogy megértsen. Ez az életem emléke, emlékeztet elméket, hogy már nem vagyok itt, de néha mégis fellépek. Csak játszottam és kacagva ástam a síromat, most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat. Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt, így az idő távlatából már minden másképp fest. Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal, tele félelemmel, hatalmas falakkal. Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem. Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem: Születtem, éltem halálomig, de végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Mióta elhagytál azóta szívem száll, célba nem talál, csak várva vár. Fáj még a szó, mit egykor mondtál, hogy szeretsz! De mégis elhagytál! A pillanat hevében, hullnak a könnyeim, írnak a lapok, betűkkel telt könyveim. Látom, hogy sírsz, könnyeid hullatod a szélben. Tudom, szeretsz még, ezt itt bent érzem. A hold perzselő tűzében a csillagokat nézem, a bánatom tükröződik egy régi képen. Egy fájó sebhely, csúfítja arcomat, sosem nem múlik el, örökre itt marad. Lángoló mezőkön, elhagyatott utcákon, csak te jársz a fejemben, mindig azt látom, mással élvezed az életed perceit, én meg lógok a semmiben egyszer ott egyszer itt. Ha jót ígér a holnap, ne dőlj be, el ne hidd, semmi jót nem fog adni, hazug szóval csábít. Tudom, mikor szívek szállnak az égben, minden rossz eltűnik a semmiségben, de létezik pillanat, mikor minden nyomasztó, ilyenkor ordítom, fáj még a szó. Nyomot hagyott emléked, temetnék hogyha léphetnék, megfojtja torkom, esküszöm jobb lenne ha felednék, én is szeretnék, ha előre látnám hogy nem szenvednék és átérezhetném, mindazt amit Tőled kaphatnék. Tudom csúnyán cselekedtem, pár barátba kést döftem. Belátom most már én is, amit egykor Veled tettem. Az összes képet elviszem, hol minden feledésbe merül, így talán jobb lesz, és testem új álomba szenderül. Látod egy összetört lélek, egy meggyötört szív, pár kósza dallam, pár szomorkás rím, a fájdalom tükröződik, minden egyes sorban. Kínoz a tudat, tudom egyszer én is boldog voltam. Vége már a szépnek, vége minden jónak, vége már, a barátságos szónak, búcsút intek, jön a holnap, félek az érzéstől, nem hiányzik többé, nem hagyja el a számat, örökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése